Indigószín, kékeslilás,
mély ibolya, fekete pöttyökkel.
Helyenként
egy-egy gyémántszikra villan,
tébolyult fénycsóva
a tompa színspektrumban.
Tompa mélabú, éles lüktetés,
falzett egy lassu-lassu, puha dalban.
Múlik a zsibbadt tél,
skorbutos a lélek,
a hegek és repedések
mentén felizzik az érzékeny szövet,
ahogy a tiszta, csípős elixír
leszivárog a szubatomi közökön.
Kering a nedv, indul a szekér,
nincs mese: a természet
berúgta motorját.
Zörög a pitvar, melegszik a szív,
surrog a vér, zubog a nyirok,
és te csak állsz a rád zúduló zsongásban,
védtelenül - a kitin még lágy,
de a tavasz már kikergetett
a tavalyi páncélból.
Imbolygó, kétely marta,
bizonytalan, illékony, bőr nélküli világ.
Visszabújnál, de nem lehet.
Újraszültek, megszülettél.
Az alkímia végbement.
Lüktess, érezz, fájj, élj.
Ez a csoda. Ezért vagy. Ne félj.