A szemet gyönyörködteti,
természetes és emberi:
arany
arány.
Legyen bár szobor, kép, virág,
testalkat, épület, spirál:
ámul-
bámul
szívem, és balga vágy feszít:
kiszámolni vágyom a fít.
lazán.
Az ám!
Sajnos mission impossible.
A céltalan sóvárgás öl,
ezért
reményt
már nem táplálok mindehhez.
Próbáltam én, de kicselez
a tört
s a gyök.
Nem bánom. A számok helyett
megmarad a műélvezet:
nézem
s érzem.
A mai nap elegem lett abból, hogy az utóbbi évek során elfogytak rólam az ékszerek.
Sosem voltam egy szépítkezős fajta, de a húszas éveim óta azért mindig volt egy-két alapdarabom, amit éjjel-nappal viseltem, max víz elől vettem le őket magamról.
Aztán úgy 2-3 éve valami történt. Először a gyűrűimet vetettem le. Azután a legutóbbi költözésem pakolászásában a kedvenc, szinte már részemmé vált ezüst karkötőm akadt be a kilincsbe, és elszakadt a kapcsa. Na, ott lett elegem annyira, hogy dühömben fel se vettem a földről, az utánam beköltözők juttatták vissza hozzám saját jószántukból, ami eleve egy csoda; gyönyörű gyöngyház borítékba tették ráadásul nagyon figyelmesen, de akkor nem volt idegem értékelni mindezt - borítékostul bevágtam egy dobozba, és azóta rá se néztem.
És nem is hordtam aztán magamon fém díszeket a piercingeken kívül.
Egészen máig.
Amikor is úgy ébredtem, hogy ékszert magamra, most.
Úgyhogy előkerestem a féltve őrzött kincseimet.
Közöttük rátaláltam az elszakadt karláncomra.
Rákerestem, hol javíttathatnám meg, és kiderült, hogy egy percre tőlem, egy házzal odébb van egy ékszerész, akinek a boltja mellett eddig minden nap elmentem.
Hát ma nem mentem el mellette, hanem elvittem hozzá az ezüst ékszeremet. Késésben voltam, el akartam érni a hévemet, gondoltam, gyorsan leadom, kifizetem, másnap értemegyek.
Benyitok, és jó 30 évvel hátrébb kerülök az időben: óra-ékszer iparosmester korábbi korokból való üzlete és műhelye, ahova csöppentem. A falakon klasszikus festmények és jézusi ábrázolások replikái, rádió recseg a háttérben (talán Kossuth, mert beszélnek). Az órák mind 10 óra 10 percet mutatnak, hozzáadva az időtlenség érzetéhez.
Ketten is állnak sorban előttem, az ékszerész pedig mindenkit egyből kiszolgál, kedves társalgás kíséretében. Az előttem lévő hölgyet régebbről ismerheti, családjáról érdeklődik, törődéssel hallgatja a híreket, vele együtt én is... majd feleszmélek, hogy vajon mennyi ideje álldogálhatok már itt? Aggódva nézem az órámat, el ne késsek - jobb lenne talán elindulni és máskor visszajönni, de pont ekkor int felém az ősz hajú úr a pult mögül: tessék jönni. Miközben még az előző hölggyel beszélget, nyúl a láncomért, azonnal látja a hibát, és ahogy tovább beszélgetnek, pár gyakorlott, finom fogómozdulattal néhány mondatnyi idő alatt helyére fogatja a kapcsom gyűrűjét.
Én pedig ahogy elveszem, azonnal bekapcsol a testmemóriám: gondolkodás nélkül tudja a kezem, hogyan kell átvetnem a csuklómon, kisujjal megtámasztani és hüvelyk-mutatóval bepattintani a delfinkapcsot. Mintha csak tegnap tettem volna le.
Hálával nézek fel, mennyivel tartozom?
Nulla forintos akció van, jelenti ki játékos komolysággal, mosolygó szemmel az ékszerész. Eddig a hölggyel és a munkájával foglalkozott, most nézünk össze először.
Komolyan? kérdezem. Komolyan, válaszol valóban komolyan, de változatlan baráti, mély mosollyal a szemében.
Szívből megköszönöm, boldogan távozom.
És ahogy hálatelt szívvel megyek a hév felé, egyre inkább erősödik bennem, hogy igenis ott vannak a segítők, a támogatók, a jószándékúak körülöttem, ha nyitott és figyelmes jelenléttel vagyok a világ felé. A következő ékszeremet biztos, hogy itt fogom vásárolni, Ember Jenőnél.
(Igen, tényleg. Rá lehet keresni. Ennél illeszkedőbb nevet kitalálni sem lehetett volna.)
Ma délután történt. ha a címből nem érted, mindjárt megérted. Gyerekek, ezekért a sztorikért élek.
Volt az a bizonyos szállítócéges fennakadás (ha nem rendeltél online mostanában és nem tudod, mivan, addig örülj), szóval mint oly sokan, hetek óta várom a csomagomat. Két napja már kaptam egyet, morogva nyomta a kezembe a futár: "Csöngettem, semmi, hívtam, semmi, azt se tudtam hova hozzam, viszlátmindenjót, nemhiszemelhogy..." és már el is tűnt a lépcsőfordulóban. (A csomag ráadásul egy téves küldemény volt: üres kartondoboz, benne a harmincezer forintos rendelésem helyett egyetlen dologgal: egy tízoldalas céges prospektussal. Erre már csak vállat vontam, majd csak idetalál egyszer a cuccom, ma meg nyert a Trump, az ingerküszöböm már rég elment nyugdíjba.)
Lényeg, hogy ma célba ért a tulajdonképpeni rendelésem. Természetesen nem akkor jött a futár, amikorra írták, hanem fél órával hamarább, amikor még sétálni voltam. Nézem a telóm, nem fogadott hívás, csörgetem, ismerős hang: "csöngettem, semmi, hívtam, semmi, pontmintmúltkor..."
"Ott van még a környéken?" - kérdezem.
"Ott."
"Ott lesz még negyedóra múlva?"
"Persze, csörgessen meg a hölgy, megmondom, merre járok, érte lehet jönni."
Na, erről van szó. Letesszük. A csomagom jó tíz-tizenöt kiló, lift nincs, de leszarom most már, hadd vegyem át, nem érdekel hogyan vontatom el onnan, csak tegyünk már pontot ennek a dicstelen történetnek a végére.
Visszaérek, megcsörgetem, a szomszéd utcában áll a furgon, ott találkozunk.
"Heló, itt van, de várjál már, el tudod vinni? mi, gyalog vagy??? azt hittem, autóval! na gyere, eldoblak, ugorj be hátra! csak kapaszkodj majd meg!"
...csávókám egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és szemrebbenés nélkül meghozta a leggyakorlatiasabb döntést 😀 Én pedig szintén vagyok annyira a praktikus és dinamikus megoldások híve, hogy nem érdekelt volna az sem, ha átcsempész a határon, csak haladjunk már valamerre!
Sosem ültem még furgonraktérben halomra dobált rögzítetlen dobozok körében, nulla kilátással, kanyarokban ide-oda csúszkálva, de egyszer mindent ki kell próbálni.
Emberem közben kedélyesen beszélt nekem hátrafelé a motorzajon át, én pedig rég szórakoztam ennyire jól. Gondoltam, ha elrabol, majd írok sms-t a rendőröknek, és a 10 perc múlva kezdődő meetingemre meg majd bejelentkezem telóról.
De sajnos uszkve másfél perc alatt megérkeztünk. Kienged, kezembe nyomja a málhát, fel tudod vinni? Haver, napi sokszor tolom le ezt a 4 emeletnyi lépcsőt, meglepődnél, mi mindent hordtam itt fel-le az évek során, mondanám, de egy perszére van időm, mert ő egy oké, köszi, heló után már indít is és megy tova, meg se várva az elköszönésemet.
Én nem tudom, hogy van-e Isten
- is there anybody out there? -,
de ha van, és szóbaáll velem,
én csak egyvalamit kérnék.
Adjon időt.
Adjon időt, mert az valami rettenet,
hogy milyen rövid az élet, és milyen
sok időt töltünk benne öntudatlanul.
Szédelegve, bukdácsolva, elveszetten
késztetések és elvárások húzása között,
süketen valódi vágyainkra és vakon arra,
ami igazán fontos.
Távol önmagunktól, hiányos szeretetet kapunk
és adunk,
sértünk, sérülünk és betegszünk. Túlélünk.
Küszködünk, ahogy tudunk, és Istenem, olyan kevés időnk marad,
mire egyszercsak felocsúdva magunk mögé nézünk
és elborzadva látjuk a romokat mögöttünk és körülöttünk,
agyonhajszolt testünk és lelkünk,
helyrehozhatatlanná hanyagolt kapcsolataink,
kihagyott lehetőségek hullái szegélyezik utunkat, és jaj,
- is there anybody in there? -
ott a bennünk reszkető, síró gyermek is,
családi hibák tünethordozója,
akit mindeddig nem mertünk észrevenni,
és most rettegve nézzük egymást.
Mennyi idő, míg meglátjuk?
Mennyi idő, mire felfogjuk, hogy az életünk a tét?
Mennyi idő, míg elhisszük, hogy képesek vagyunk változtatni?
Máshogy csinálni? Másokért, és végre saját magunkért?
Mennyi idő, míg nekiveselkedünk, próbálkozunk, térdre rogyunk, újrakezdünk, elbukunk, csalódunk, visszamenekülünk, aztán
mégis
tovább
küzdünk a gyógyulásért?
Én szeretnék még élni.
Táplálni a testemet, üdíteni a lelkemet,
tartalmas, bensőséges, őszinte, kölcsönös kapcsolatban
magammal és másokkal.
Hinni és bízni magamban, igent mondani
az élet hívására,
átölelve a múltamat
és kézen fogva a belső gyermekemet
beszélgetni legmélyebb vágyaimmal.
Táncolni, énekelni, patakparton szaladni,
hallgatni a fák susogását és a tenger morajlását,
fürdőzni a napfényben és a szeretetben.
Hadd tanuljak meg jól élni, igazán élni.
Együtt magammal, másokkal és a világgal.
Annyi dolgom van még.
Annyi bilincset kell még átvágnom.
Annyi erőt kér a gyógyulás.
Adj időt, Istenem, hogy kitalálhassak a sötétből a fénybe,
hogy fürödhessek benne, hogy terjeszthessem, és főleg:
továbbadhassam,
ha csak egyetlen napra is,
mielőtt izmaim elsatnyulnak,
hajam kihullik,
fogaim elvásnak,
szellemem elfakul,
és az életem, kósza esőcsepp,
viszahull a végtelen óceánba.
Nem múlik a szenvedély.
Forr a sűrű, piros vér.
Bármit mond a józan ész:
már örökké bennem élsz,
te bennem és én benned.
Mégis el kellett menned.
Elindultunk két úton,
de lelkeink egy húron
rezdülnek az éterben.
Hiába óv értelmem:
vonzódásunk hatalom.
Kettőnk kincsét nem adom.
Múltunk közös énekünk.
Egy anyagból vétettünk.
Szó, rezdülés, mozdulat:
tükröd vagyok s tükröm vagy.
Ismerős egész lényed.
Magam látom, ha nézlek.
Érzel engem; érezlek.
Minden szikrám tebenned
nyomban válaszra talál.
A lelked az én hazám,
szíved az én otthonom,
tested az én templomom.
Te is érzed, tudom jól.
Nem beszélsz, de tested szól.
Arcod előtt üvegfal.
Szívem partra vetett hal.
Tudod, de nem teheted.
Érzed, de nem engeded.
Látod, de leállítod.
Nem mered. Légy átkozott.
A gyávaságnak ára lesz:
ezért drágán megfizetsz.
Ó, pusztító vonzalom.
Így marad már. Feladom.
Tán egy másik életben
gyönyörűszép szíveden
halált hozó fű helyett
felfakad a szeretet.
Addig sorsunk ez marad:
(ki mint vet, úgy is arat...)
eltéphetetlen kötés,
fuldokolva vergődés
szívünk izzó parazsán.
De semmiért nem adnám
múltunkat, volt szeretőm:
te vagy bölcsőm s szemfedőm.
Gondolatom hozzád libben,
édes álmom, édes álmom.
Eszembe jutsz a holdfényes
éjszakákon, éjszakákon.
Téged látlak minden pajkos
napsugárban, napsugárban,
pezsgő, langyos, tavaszvégi
áradásban, áradásban.
Kísérsz engem az erdei
vándorlásban, vándorlásban,
árkon-bokron, fűben-fában,
szűz csapásban, hűs forrásban
érzem, ott vagy. Szereteted
körülölel, puhán átfon,
melege nem fogy el sosem,
legyek bárhol, legyél bárhol.
Bármit adtál, bármit kaptam:
már nem várom, már nem várom.
Bármit kaptál, bármit adtam:
már nem bánom, már nem bánom.
Amit tőled hiányoltam,
az volt átkom, az volt átkom.
Egykor vágytam - ma mindennap
megtalálom, megtalálom.
Ami elmúlt, elmúlt - nincsen
adósságod, adósságom.
Önkéntelen, mint a napfény,
úgy sugárzol, úgy sugárzom.
Tekinteted, lágy mosolyod
elkísér majd, járjak bárhol.
Akárhol légy, az úristen
mindig áldjon, mindig áldjon!
***
Ihlet: Palya Bea - Szabadon
"Érzem, így most ez jó,
Ami rég volt, mind elmúlt,
és nem kell rá szó
Bőröm fújja a szél
Bizsereg berezeg ezer és ezeregy sejtem
érzi hogy él"
1.
Előre csak, előre,
egyik helyről a kettőre -
ez megy már oly régóta,
mintha minden nap ugyanaz volna.
2.
Előre csak, előre,
maradni nincs értelme,
Nem köt ide semmi sem,
maradni nincs ok sosem.
R1.
Lelkem mély, mély mocsárba süllyed,
bennem tél, fagy, jéghideg űr.
És a zűr, zűr egyre nő bennem,
a remény eltűnt.
R2.
Egy mély, mély mocsár a lelkem,
szívem kő, jég, acélkemény.
Talán te majd segíthetsz rajtam,
ha lesz még remény.
3.
Tovább menni, csak tovább,
hogy ki vagyok, nem tudom már.
Ne kövessen senki sem,
Visszaút nincsen sosem.
4.
Csak tovább és még tovább,
míg meglelem szívem otthonát.
És ha már vége mindennek,
talán újra felismerlek.
R1.
Lelkem mély, mély mocsárba süllyed,
bennem tél, fagy, jéghideg űr.
És a zűr, zűr egyre nő bennem,
a remény eltűnt.
R2.
Egy mély, mély mocsár a lelkem,
szívem kő, jég, acélkemény.
Talán te majd segíthetsz rajtam,
ha lesz még remény.
Szóval az úgy volt, hogy ma reggel felkeltem, betettem ezt a számot, és 1 órával később megvolt a szövege magyarul. Ezt a dalt Jamie Winchesterék is feldolgozták, én rajtuk keresztül ismertem meg akkor, amikor az egyetem alatt minden egyes budapesti koncertjükön ott tobzódtam.
Annak ellenére, hogy évek óta ismerem és szeretem, a dal szövegével egészen pár héttel ezelőttig egyáltalán nem foglalkoztam. A refrén szövege megvolt, és ennél több nem is kellett. Január elején egyszer épp Jamie-ék müpás Wood and Strings koncertjét hallgattam, és mikor ott eljátszották a Movingot, kíváncsi lettem az eredeti dalra - akkor figyeltem először tudatosan a szövegre is. Ahogy ma reggel átmosott a dal, elkezdtem figyelni, bennem mit mozgat meg, hol rezonálok rá, számomra mit mond, én hogy értem és érzem, amit a szöveg kifejez. Ahogy magyarul elkezdtek jönni a szavak, felfedeztem, hogy más ritmust kérnek maguknak, ami a magyar nyelvnek talán természetesebb folyást enged. (Illetve a zene ritmusa megengedi, hogy rá lehessen mondani -rappelni, atyaég! - a gitárra, bár így meg gyorsabb lesz és elemelkedik a dal folyásától... mindenesetre lehet vele játszani, én jól szórakoztam. :)) Szóval valahogy úgy éreztem, hogy a dalszöveg gondolati egységeit ebben a ritmikai keretben tudom úgy kifejezni, hogy az angol, a magyar és az univerzális hangulati mezőben kellő átfedést találjak. Egyedül a refrén ritmusát hagytam meg, mert annyira egyedi, és annyira kifejezi számomra a dal lelkiállapotát is, hogy nem lett volna szívem kihagyni. Olyan, mint egy ráolvasás. És így legalább a refrén énekelhető magyarul is :) bár ez utóbbi kevésbé volt szempont. És igen, vannak olyan részek, ahol a szó szerintiséget (sőt, akár magát a gondolatot) beáldoztam a saját önkényes értelmezésem javára. Én írtam, tehát megtehettem :)
Aki összevetné, annak íme az eredeti szöveg. Meg a a fenti linkek nem működnének, keressetek rá youtube-on, így lesz kerek az élmény :)
Supergrass: Moving
Moving, just keep moving,
Till I don't know what's sane,
I've been moving so long,
The days all feel the same,
Moving, just keep moving,
Well I don't know why to stay,
No ties to bind me,
No reasons to remain,
Got a low, low feeling around me,
And a stone cold feeling inside,
And I just can't stop messing my mind up,
Or wasting my time,
There's a low, low feeling around me,
And a stone cold feeling inside,
I've got to find somebody to help me,
I keep you in mind,
So I'll keep moving, just keep moving,
Well I don't know who I am,
No need to follow,
There's no way back again,
Moving, keep on moving,
Where I feel I'm home again,
And when it's over,
I'll see you again,
Got a low, low feeling around me,
And a stone cold feeling inside,
And I just can't stop messing my mind up,
Or wasting my time,
There's a low, low feeling around me,
And a stone cold feeling inside,
I've got to find somebody to help me,
I keep you in mind.
Most, mielőtt kitettem volna ezt a bejegyzést, olvastam a wikin, hogy az eredeti szám a turnézás ismétlődő rutinjáról szól. Hát, mit mondjak, bennem nem egészen ez volt, ahogy az én verziómat készítettem ;) Ez a szép a feldolgozásokban. Jó játék ez!
Lehet, hogy nem is puszta szeretetből
keresem a társaságod.
Nem is azért tartlak számon,
és érdeklődöm hogyléted felől,
mert te érdekelsz önmagadért.
Talán
azért nyújtózom utánad,
mert szeretném, hogy közöm legyen hozzád,
még ennél is több, mindig,
mert magamnak akarlak,
mert én akarok lenni az, akihez fordulsz,
akinek magadat kitárod,
elmondod, mi fáj,
és akkor én megmenthetlek téged.
Meghallgathatlak, csitíthatlak,
megdicsőült madonnaként
fejedet ölembe hajtva elringathatlak,
balzsamos álomba bájolhatlak
a napi gondok elől,
megmámorosodva a veled való
törődésben.
És nem azért,
mert igazán, önzetlenül
szeretnélek.
Micsoda artista-
mutatványokra képes
a lélek.
Vigyázz, ki itt belépsz,
az ajtó előtt a fonott lábtörlőt
odébb ne rúgd szabálytalanra,
csak libbenj át rajta,
nyomot nem hagyván, sterilen,
mintha itt sem lennél.
Az előszobában is
óvatosan a kabáttal,
akaszd csak fel oda, ahol kevésbé szúr szemet,
húzódjon meg illedelmesen és
lehetőleg semmit sem sejtetvén
a többi holmi között.
A poharat hagyd a mosogatóban
a többi mellett feltűnésmentesen,
ne is nagyon pakolj ki
egyébként sem,
úgyse hoztál sok mindent
éjszakára. (Minek is?)
A ruhákat
majd felszedjük a földről és az ágy végéből;
semmi ne zavarja meg a rendezett összképet.
A vattapamacsoknak ott a kis kuka.
A zuhanyzás után ott maradt
vízcsöppeket, meztelen tested remegő mementóit
is feltörlöd majd, ugye, drága?
Ne aggódj, az ágyneműt
lehúzom utánad.
Jó fej vagy, köszi.
Korrektül intézzük itt a dolgokat.
Se DNS, se ujjlenyomat,
személyiséged lebbenéseit is hagyd nyugodtan
kiterítve a lépcsőház cementkövén.
Csak semmi hiszti, balhé meg feszkó.
Volt abból épp elég. Veled
meg tökjó, hogy nincs semmi ilyesmi
és végül is baromi jól
elütjük az időt, nem igaz?
Ha újra jössz, azért
túlságosan ne érezd otthon magad.
Ismerős pálya, lehet,
de semmi több.
A szokott helyükön álldogáló tárgyak
ne keltsenek benned semmilyen
bennfentes érzést.
Rád vártak? Dehogy.
El ne kezdj köszönni a könyvespolcnak,
szőnyegnek, TV-nek, a kislámpa
fényének a plafonon,
látogató.
És ha ezek után,
egy óvatlan, különösen jókedvű délutánon
a küszöbön átszökellvén
és mindenről megfeledkezve
e szabályok urát és őrzőjét
merész és bizalmaskodó módon
csókkal mered üdvözölni,
hát magadra vess.
Visszatartott lélegzetből,
kikerült tekintetekből,
flegma nemtörődömségből,
jégvirágos dermedtségből
bűvölt falat húzol közénk
azonnal és végérvényesen.
Ne idézd ezt ránk, ha jót akarsz magadnak.
Ez a törvény, és te sem leszel kivétel.
Ne firtasd és ne feszegesd.
Mindegyikünknek jobb ez így, drága.
Élvezzük, amit lehet - de kérlek,
hagyj fel minden más reménnyel.
ha már derült égből átcikázott rajtad,
ha már milliószor átrágtad magadon,
hol belül cseppenként, lassan átfolyatva,
hol dühödt árként csapkodva a falakon;
átégetted magadon újra és újra,
mocsoktól tisztulva szépre desztilláltad,
s bármennyire vártál szublimációra:
lelked edényébe visszahullt a párlat;
a környező érzések ha mind jó ismerősök,
ha átélted, túlélted, és mégsincsen tovább---
ha úntig játszottad már kopott billentyűkön
ugyanazt a dalt a fekete zongorán;
ha döbbenten szétnézel lelki vegykonyhádban
és konstatálod, hogy megállt a tudomány,
akármit próbáltál, bármily technikával,
nem és nem szelídül a szubsztanciád,
be kell hogy ismerjed: a hatalmad véges.
ami fölötted áll, nem hajlik igába.
aranyat kinyerni nem lesz módod innen -
csavard le az égőt, s fogadd el: hiába.
s ha már kilúgozott küzdelmeid kínja,
és sápadt arccal iszod a langy nap sugarát,
egyvalami maradt, amit megtehetsz még:
versbe öntöd e balsorsú alkímiát.