ha már derült égből átcikázott rajtad,
ha már milliószor átrágtad magadon,
hol belül cseppenként, lassan átfolyatva,
hol dühödt árként csapkodva a falakon;

átégetted magadon újra és újra,
mocsoktól tisztulva szépre desztilláltad,
s bármennyire vártál szublimációra:
lelked edényébe visszahullt a párlat;

a környező érzések ha mind jó ismerősök,
ha átélted, túlélted, és mégsincsen tovább---
ha úntig játszottad már kopott billentyűkön
ugyanazt a dalt a fekete zongorán;

ha döbbenten szétnézel lelki vegykonyhádban
és konstatálod, hogy megállt a tudomány,
akármit próbáltál, bármily technikával,
nem és nem szelídül a szubsztanciád,

be kell hogy ismerjed: a hatalmad véges.
ami fölötted áll, nem hajlik igába.
aranyat kinyerni nem lesz módod innen -
csavard le az égőt, s fogadd el: hiába.

s ha már kilúgozott küzdelmeid kínja,
és sápadt arccal iszod a langy nap sugarát,
egyvalami maradt, amit megtehetsz még:
versbe öntöd e balsorsú alkímiát.