Nem múlik a szenvedély.
Forr a sűrű, piros vér.
Bármit mond a józan ész:
már örökké bennem élsz,
te bennem és én benned.
Mégis el kellett menned.
Elindultunk két úton,
de lelkeink egy húron
rezdülnek az éterben.
Hiába óv értelmem:
vonzódásunk hatalom.
Kettőnk kincsét nem adom.

Múltunk közös énekünk.
Egy anyagból vétettünk.
Szó, rezdülés, mozdulat:
tükröd vagyok s tükröm vagy.
Ismerős egész lényed.
Magam látom, ha nézlek.
Érzel engem; érezlek.
Minden szikrám tebenned
nyomban válaszra talál.
A lelked az én hazám,
szíved az én otthonom,
tested az én templomom.

Te is érzed, tudom jól.
Nem beszélsz, de tested szól.
Arcod előtt üvegfal.
Szívem partra vetett hal.
Tudod, de nem teheted.
Érzed, de nem engeded.
Látod, de leállítod.
Nem mered. Légy átkozott.
A gyávaságnak ára lesz:
ezért drágán megfizetsz.
Ó, pusztító vonzalom.
Így marad már. Feladom.

Tán egy másik életben
gyönyörűszép szíveden
halált hozó fű helyett
felfakad a szeretet.
Addig sorsunk ez marad:
(ki mint vet, úgy is arat...)
eltéphetetlen kötés,
fuldokolva vergődés
szívünk izzó parazsán.
De semmiért nem adnám
múltunkat, volt szeretőm:
te vagy bölcsőm s szemfedőm.