Én nem tudom, hogy van-e Isten
- is there anybody out there? -,
de ha van, és szóbaáll velem,
én csak egyvalamit kérnék.

Adjon időt.

Adjon időt, mert az valami rettenet,
hogy milyen rövid az élet, és milyen
sok időt töltünk benne öntudatlanul.
Szédelegve, bukdácsolva, elveszetten
késztetések és elvárások húzása között,
süketen valódi vágyainkra és vakon arra,
ami igazán fontos.

Távol önmagunktól, hiányos szeretetet kapunk
és adunk,
sértünk, sérülünk és betegszünk. Túlélünk.
Küszködünk, ahogy tudunk, és Istenem, olyan kevés időnk marad,
mire egyszercsak felocsúdva magunk mögé nézünk
és elborzadva látjuk a romokat mögöttünk és körülöttünk,
agyonhajszolt testünk és lelkünk,
helyrehozhatatlanná hanyagolt kapcsolataink,
kihagyott lehetőségek hullái szegélyezik utunkat, és jaj,
- is there anybody in there? -
ott a bennünk reszkető, síró gyermek is,
családi hibák tünethordozója,
akit mindeddig nem mertünk észrevenni,
és most rettegve nézzük egymást.

Mennyi idő, míg meglátjuk?
Mennyi idő, mire felfogjuk, hogy az életünk a tét?
Mennyi idő, míg elhisszük, hogy képesek vagyunk változtatni?
Máshogy csinálni? Másokért, és végre saját magunkért?

Mennyi idő, míg nekiveselkedünk, próbálkozunk, térdre rogyunk, újrakezdünk, elbukunk, csalódunk, visszamenekülünk, aztán
mégis
tovább
küzdünk a gyógyulásért?

Én szeretnék még élni.
Táplálni a testemet, üdíteni a lelkemet,
tartalmas, bensőséges, őszinte, kölcsönös kapcsolatban
magammal és másokkal.
Hinni és bízni magamban, igent mondani
az élet hívására,
átölelve a múltamat
és kézen fogva a belső gyermekemet
beszélgetni legmélyebb vágyaimmal.
Táncolni, énekelni, patakparton szaladni,
hallgatni a fák susogását és a tenger morajlását,
fürdőzni a napfényben és a szeretetben.
Hadd tanuljak meg jól élni, igazán élni.
Együtt magammal, másokkal és a világgal.

Annyi dolgom van még.
Annyi bilincset kell még átvágnom.
Annyi erőt kér a gyógyulás.
Adj időt, Istenem, hogy kitalálhassak a sötétből a fénybe,
hogy fürödhessek benne, hogy terjeszthessem, és főleg:
továbbadhassam,
ha csak egyetlen napra is,
mielőtt izmaim elsatnyulnak,
hajam kihullik,
fogaim elvásnak,
szellemem elfakul,
és az életem, kósza esőcsepp,
viszahull a végtelen óceánba.