A mai nap elegem lett abból, hogy az utóbbi évek során elfogytak rólam az ékszerek.

Sosem voltam egy szépítkezős fajta, de a húszas éveim óta azért mindig volt egy-két alapdarabom, amit éjjel-nappal viseltem, max víz elől vettem le őket magamról.

Aztán úgy 2-3 éve valami történt. Először a gyűrűimet vetettem le. Azután a legutóbbi költözésem pakolászásában a kedvenc, szinte már részemmé vált ezüst karkötőm akadt be a kilincsbe, és elszakadt a kapcsa. Na, ott lett elegem annyira, hogy dühömben fel se vettem a földről, az utánam beköltözők juttatták vissza hozzám saját jószántukból, ami eleve egy csoda; gyönyörű gyöngyház borítékba tették ráadásul nagyon figyelmesen, de akkor nem volt idegem értékelni mindezt - borítékostul bevágtam egy dobozba, és azóta rá se néztem.

És nem is hordtam aztán magamon fém díszeket a piercingeken kívül.
Egészen máig.
Amikor is úgy ébredtem, hogy ékszert magamra, most.

Úgyhogy előkerestem a féltve őrzött kincseimet.
Közöttük rátaláltam az elszakadt karláncomra.
Rákerestem, hol javíttathatnám meg, és kiderült, hogy egy percre tőlem, egy házzal odébb van egy ékszerész, akinek a boltja mellett eddig minden nap elmentem.

Hát ma nem mentem el mellette, hanem elvittem hozzá az ezüst ékszeremet. Késésben voltam, el akartam érni a hévemet, gondoltam, gyorsan leadom, kifizetem, másnap értemegyek.

Benyitok, és jó 30 évvel hátrébb kerülök az időben: óra-ékszer iparosmester korábbi korokból való üzlete és műhelye, ahova csöppentem. A falakon klasszikus festmények és jézusi ábrázolások replikái, rádió recseg a háttérben (talán Kossuth, mert beszélnek). Az órák mind 10 óra 10 percet mutatnak, hozzáadva az időtlenség érzetéhez.

Ketten is állnak sorban előttem, az ékszerész pedig mindenkit egyből kiszolgál, kedves társalgás kíséretében. Az előttem lévő hölgyet régebbről ismerheti, családjáról érdeklődik, törődéssel hallgatja a híreket, vele együtt én is... majd feleszmélek, hogy vajon mennyi ideje álldogálhatok már itt? Aggódva nézem az órámat, el ne késsek - jobb lenne talán elindulni és máskor visszajönni, de pont ekkor int felém az ősz hajú úr a pult mögül: tessék jönni. Miközben még az előző hölggyel beszélget, nyúl a láncomért, azonnal látja a hibát, és ahogy tovább beszélgetnek, pár gyakorlott, finom fogómozdulattal néhány mondatnyi idő alatt helyére fogatja a kapcsom gyűrűjét.

Én pedig ahogy elveszem, azonnal bekapcsol a testmemóriám: gondolkodás nélkül tudja a kezem, hogyan kell átvetnem a csuklómon, kisujjal megtámasztani és hüvelyk-mutatóval bepattintani a delfinkapcsot. Mintha csak tegnap tettem volna le.

Hálával nézek fel, mennyivel tartozom?
Nulla forintos akció van, jelenti ki játékos komolysággal, mosolygó szemmel az ékszerész. Eddig a hölggyel és a munkájával foglalkozott, most nézünk össze először.
Komolyan? kérdezem. Komolyan, válaszol valóban komolyan, de változatlan baráti, mély mosollyal a szemében.

Szívből megköszönöm, boldogan távozom.

És ahogy hálatelt szívvel megyek a hév felé, egyre inkább erősödik bennem, hogy igenis ott vannak a segítők, a támogatók, a jószándékúak körülöttem, ha nyitott és figyelmes jelenléttel vagyok a világ felé. A következő ékszeremet biztos, hogy itt fogom vásárolni, Ember Jenőnél.

(Igen, tényleg. Rá lehet keresni. Ennél illeszkedőbb nevet kitalálni sem lehetett volna.)