Négyeshatos, Corvin-negyed, felhős fülledtség, 38 fok. A hajam még tart, de én mindjárt hőgutát kapok. Az egész város lefojtva, remegve várja, mikor csap már le a vihar, a feszültség érezhető. Tülkölő autók, villamoson kiabálva méltatlankodók, finoman remegő kéz (az enyém). Blaha, a nemzetközi helyzet fokozódik. Oktogon, éjfekete, sűrű fellegek az Andrássy felett. Összébb húzza magát a város. Jászai, első széllökések és kósza esőcseppek. Margit híd, végre kitör: majdnem lefúj minket a Dunába járgányostul, arculcsap az esővíz, menekülő emberek mindenhol. Mintha egy death metal számban lennénk. Budai hídfő, az élelmesebbek a villamoson leszállás előtt cipőt cserélnek. Van nálam egy tornacipő, én is. A gyalogosok kezéből (már ami az infernón át látszik belőlük) válogatás nélkül tépi ki a szél az ernyőt. Széna tér: leszállás. Már senki sem siet sehova: bokáig érő patak rohan keresztül az úttesten, 20 másodperc után csuromvíz a lábam, ennyit a tornacipőről. Még nem értem át a kereszteződésen, és már a hátamon is folyik végig, a ruha esetlen koalaként himbálódzik ázott tagjaimon. Annyira jó!!! Körülnézek, és mindenkin ugyanazt látom: visongva, kurjongatva szaladgálnak az égszakadásban, páros lábbal ugranak a pocsolyákba, kiabálnak: Vihar van!!! Itt a víííz!!! A villámok elektromos feszültsége az idegrendszerekben is kipattan és mint a viharlánc, egyre terjed. Egy hirtelen széllökés újabb adag esővizet zúdít a nyakunkba - és erre a mellettem addig fegyelmezetten lépkedő, inges-szemüveges-szakállas flegma képű srácból is olyan felszabadult, elemi ujjongás szakad fel, mintha tízévesen száguldana lefelé a vízicsúszdán. Fürdik a város, veti le magáról az elmúlt napok napfürösztötte ólomporát.

Mire az Ostrom utcába érek, már a táskám bélése is csuromvíz. Mintha a Dunából másztam volna elő. Békés mosollyal cuppogok végig a járdán, a lelkem narancssárga vízilufi, csordultig tele pajkos kuncogással.